Érzékenység… Annyian mondjuk, hogy érzékenyek vagyunk. Sőt! Túúúlérzékenyek! És most nem a hidegfrontra gondolok. Hanem a világ történéseire, körülöttünk élő emberek élethelyzetére, betegségére, problémáira.

Tudjuk kezelni azokat a helyzeteket, amikor találkozunk egy Down-szindrómás gyerekkel és az anyukájával? Mit mondunk? De aranyos?

Mit teszünk, ha egy végtaghiányos ember ül le mellénk a buszon? Elhúzódunk, nehogy elkapjuk tőle?

Hogyan viselkedünk, ha a táncórán, amire járunk, megjelenik egy tolókocsis hölgy? Nekem van párom, bocsi!

Mit teszünk, ha egy vak férfi áll az út szélén, és át szeretne menni? Oda merünk menni, hogy átkísérjük? Vagy mi is elsurranunk mellette, mint a többi 50 ember, mert ugye úgysem látja!

Egyszerűen azért, mert nem tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. Nem tudjuk, hogy lehet-e velük beszélgetni, van-e humoruk, fáj-e nekik. Pedig ugyanolyan emberek, mint mi. Akivel vagy lehet beszélgetni, vagy nem. Vagy van humora, vagy nem. Vagy fáj a feje, vagy nem. De ők mások. Ja, nem! Mitől lennének mások?

Mi vagyunk mások velük. Mert nincs mintánk, hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket. Hogyan tudunk – már ha szándékunkban áll – segíteni nekik. Megkönnyíteni az életüket. Akár azzal, hogy átkísérjük az úton… Persze, nem tudom, hogy neki hogy jó, én fogjam a könyökét, vagy ő az enyémet? Lassan, vagy gyorsabban menjek? Pedig egyszerű. A vakok nem némák és süketek. Így aztán meg lehet kérdezni tőlük mindezt, amiben bizonytalanok vagyunk. És kellemetlenül érezzük magunkat ettől. Pedig milyen bizonytalan lehet ő az út szélén, amikor semmit nem lát, csak az iszonyatos zajt hallja, azt, hogy az emberek összesúgnak a háta mögött. Azok az emberek, akik persze érzékenyek, de inkább csak a saját fejfájásukra.

Tisztelet a kivételnek – és mi őket keressük – aki csak nem mer, nem tudja hogy kell, nem tudja milyen lehetőségei vannak a segítségnyújtásra.

A Vagánymami csapata – reméljük a közössége is – a 2020-as évben fő céljának tekinti, hogy megismertessük az emberekkel azoknak a lehetőségeknek, segítő szervezeteknek, programoknak ha nem is a teljes repertoárját, de jó nagy részét, ahol valóban meg tudjuk mutatni, hogy érzékenyek vagyunk a körülöttünk levő emberek, sérültek problémáira.

Érzékenyítünk. Olyan helyzeteket teremtünk, programokat szervezünk, ahol ezeknek az embereknek élményt tudunk nyújtani. Hiszen ő is szerethet táncolni. És nem elszeparálva, saját kis közösségében, hanem benne a nagy való világban. És ebből mindenki tanul, és épül. Megtanulja sérült és ép is leküzdeni az előítéleteit a másikkal szemben, és megtanulja, hogy tényleg vannak

„Ajándékok, amik nem kerülnek semmibe: egy jó szót szólni, egy beteget fölvidítani, óvatosan csukni be az ajtót, apróságoknak örülni, mindenért hálásnak lenni, jó tanácsot adni, egy levél megírásával örömet szerezni, jogos panaszt nem melegíteni fel újra, nem tenni szóvá, amit a másik hibázik, a levert hangulatot nem venni komolyan, nem sértődni meg egy félresikerült szó miatt, megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra, megtalálni az együtt érző szót a megalázottaknak, találni egy tréfás szót a gyerekeknek, elismerni az elkövetett helytelenséget, örülni a holnapi napnak, bizonyos dolgokra aludni egyet, mindenre rászánni a kellő időt és gondot, és mindenben, de mindenben szeretettel lenni.”
(Hetényi Varga Károly, Beszélgetés a mesterrel)

És még ott van a mosoly, az okos kérdés, az érdeklődés, a nyitottság. Te ilyen vagy?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük